|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 7 találat | lapozás: 1-7 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kolumbán István 2000. október 9.Okt. 7-én ünnepelte a gyergyószentmiklósi Domokos Pál Péter Női Kar 10. születésnapját. A helyi kórusok (Ipartestületi Férfi Dalárda, Örmény Vegyes Kórus és az ünnepelt női kar) mellett a gyergyószárhegyi Kájoni János Vegyes Kar, a gyergyóditrói Dalcsoport és Kolumbán István tekerőpataki fúvószenekara köszöntötte a Pál Ibolya tanárnő által alapított és vezetett kórust. Köllő Miklós műépítész az ezeréves évfordulónak tisztelgett rövid régizene-válogatással, majd Köllő Tündével népi hangszerek bemutatására és megszólaltatására is vállalkozott. Nagy Ferenc, a Seprődi János Kórusszövetség elnöke köszöntötte a női kart, majd díszoklevelet adott át a szövetség 250. tagjának, az ünneplő kórusnak. /Bajna György: Dalosok ünnepe Gyergyóban. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 9./2005. június 29.Kolumbán István, a tekerőpataki fúvószenekar karmestere ládányi dokumentumot (alapító levél, jegyzőkönyvek a hangszervásárlásokról, elismerő oklevelek, fényképek) őriz az 1937-ben alakult rezesbanda történetéről. Jelenleg 24 tagú a Harsona néven újra bejegyzett zenekar. /Kristó Tibor: Fúvósébresztő. A tekerőpataki harsonások. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 29./2005. augusztus 22.Első alkalommal szerveztek Tekerőpatakon fúvóstalálkozót. A zenekarok a falu négy pontjáról indulva muzsikával is toborozták a hallgatóságot. Kolumbán Imre, Újfalu polgármestere nem feledkezhetett meg Kolumbán István érdemeiről, aki 55 esztendeje tagja a kitűnő fúvószenekarnak, s csaknem fél évszázada vezetője is. Több zenekar is fellépett: a 30 tagú parajdi – egykori Bányász – fúvószenekar, Gyergyóditró fúvószenekara, a Remetei Zenei Egyesület, a gyergyóalfalvi, a csíkmadarasi és a helyi fúvószenekar. /Bajna György: Fúvóstalálkozó Tekerőpatakon. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 22./2007. július 5.Nemrégiben ünnepelte a tekerőpataki fúvószenekar megalakulásának 70. évfordulóját, valamint azt, hogy Kolumbán István, a karmester fél évszázada vezényel. Most is tőle tanulnak a zenekar tagjai, ő a zenekar lelke. /K-T. Gy. : Hetvenéves a tekerői fúvószenekar. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), júl. 5. – 27. sz. /2009. december 7.Jó volt a hangulat a Gyergyószentmiklósi Városnapok ünnepségsorozatán. Az egyik legnagyobb látogatottságot eredményezte Bajna György író, újságíró az Utcáim című kötetének bemutatója. A kötet Gyergyószentmiklós útjainak, utcáinak fejlődését kísérte nyomon. Sikeres volt a nemrégiben megalakult Gyergyói Fotóklub 12 fotósának közös kiállítása a Tarisznyás Márton Múzeumban, a tárlatot Ábrahám Imre, a Gyergyói Kisújság főszerkesztője nyitotta meg. Szintén nagy érdeklődés övezte a Bernád Rita, a Szent Miklós Plébánia levéltárosa által bemutatott római katolikus levéltári dokumentumokat. Pro Urbe díjjal jutalmazták Kolumbán Istvánt, a Tekerőpataki Fúvószenekar vezetőjét és karmesterét. Oklevelet kapott az Ipartestület Férfikórusa, a Szent Miklós Kamarakórus, a Figura Stúdó Színház, a Krigel Sportklub és az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete. /Csibi Márti: Mikulás-ünnep Gyergyóban. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 7./2016. január 30.Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)Beszélgetés Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel – Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt? – A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot. Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. – Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma? – 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon. – Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után? – A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. – Sikerült azonosítania a gyűjtőt? – Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is. – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást. – Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia. – Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg? – Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára a Kriza-társaság. – Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. – Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat. – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. – Min dolgozik jelenleg? – Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust. Székely Ferenc Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 17.Értékteremtők ünnepeVárosnapi EMKE-díjak Tiszta források felkutatója, ritka szépségek megörökítője, sírva vigadó szavak mestere – a Maros megyei EMKE hagyományossá vált városnapi rendezvényének, az Értékteremtők gálájának idei kitüntetettjei. Csütörtök délelőtt a Kultúrpalota kistermében Olosz Katalin néprajzkutató, irodalomtörténész, Kerekes Péter Pál fotóművész és Bölöni Domokos író, publicista vehette át a magyar közösségért sokat tett vásárhelyi személyiségeknek járó díjat. Olosz Katalin munkásságát dr. Barabás László néprajzkutató méltatta. A pályatárs az ünnepelt ars poeticának is tekinthető gondolatával indította laudációját: "A munka örömforrás is lehet", majd a negyvenes évek Kovásznájától, a nehéz körülmények között élő, gyermekükkel a munkát és a könyvet is megszerettető családtól kiindulva körvonalazta a gazdag életpályát. Megemlítette a sepsiszentgyörgyi középiskolát, a Bolyai egyetemet, amely éppen abban az évben vált Babes–Bolyai egyetemmé, amikor Olosz Katalin a hallgatója lett, szólt a kiváló tanárokról, akik – bár a tanintézetben nem volt néprajzosképzés – olyan feladatok elé állították a tehetséges diákot, amelyek révén elindulhatott az úton. A székely népballadák kutatásával kezdődött a hatalmas adatgyűjtő munka, amelyről számos értékes kötet tanúskodik. Levéltárakban, folyóiratok hasábjain kutakodva Olosz Katalin igazi aranyrögökre talált – egyebek mellett azokat a gyűjteményeket tárta fel, amelyek kimaradtak a Kriza-féle Vadrózsákból –, és felfedezéseivel átírta az erdélyi magyar, illetve összmagyar folklórkutatás történetét – összegzett a méltató, majd azt is elárulta, hogy a néprajzkutató jelenleg az erdélyi magyar balladakatalógus összeállításán dolgozik. Az ünnepelt a köszönő szavak után kiemelte, hogy a díjat tulajdonképpen megosztva kapta, az elismerés ugyanis azon személyiségeket is megilleti – többek között Szabó Sámuelt, Kolumbán Istvánt, Kriza Jánost –, akiknek munkásságával foglalkozott és akiknek szellemiségét az EMKE rendezvénye újra felélesztette. Szépséglesen fél évszázada A teremtett világ szépségei felé értő szemmel forduló Kerekes Péter Pál fotóművészről Gáspár Melinda szólt a hallgatóságnak. A marosvásárhelyi cukorgyár környéke, a gyümölcsös, a Maros közelsége már gyermekkorától formálta a későbbi fotós természethez való viszonyulását. Az erdők, mezők, barlangok vidékére vezető (élet)úton meghatározó szerepet játszott a cukorgyári munkatárssal, Both Károllyal való találkozás. Kerekes Péter hatvan éve járja a természetet, és fél évszázada lóg a nyakában a fényképezőgép. Fotói – közöttük az összes vásárhelyi ritka fáról készült képek – művészi érzékenységét bizonyítják, amely a legmegfelelőbb pillanat kivárásához szükséges türelemmel párosul. – Így csak természetfotós tud lesben állni – jegyezte meg a méltató. Kerekes Péter fotóit számos hazai és nemzetközi kitüntetésben részesítették, és a világ szinte minden táján kiállították – hallhattuk a továbbiakban az ünnepeltről, aki a kilencvenes években újjáindult Erdélyi Kárpát Egyesület alapító tagjaként, a természet ismeretének, szeretetének tanítójaként nemcsak művészi mivoltában, de emberként is értéket teremtett. Kerekes Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy az EKE 120 éve született, éppen ezért számára többszörös ünnepnek számít az EMKE gálája. A humor áldása Bölöni Domokos írói, újságírói világát Nagy Miklós Kund körvonalazta. – Kevesen ismerik olyan alaposan a falu univerzumát, mint ő, és aligha van olyan mai írónk, publicistánk, aki hozzá hasonló nosztalgikus beleérzéssel és humorba ágyazott empátiával tudná felmutatni a vidéki kisemmizettek és a városi kisemberek gondjait, bajait, reményeit, gyarlóságait – mondta a méltató a különös érzékenységgel megáldott, karcos humorral, nyelvformáló, szótársító leleménnyel bíró íróról, aki igazán nagyot a rövidpróza műfajában alkotott. Nagy Miklós Kund reményét fejezte ki, hogy Bölöni az elkövetkezőkben egy nagylélegzetű életregénnyel is megajándékozza olvasóit. Az ünnepelt 1990-ben lett lapunk munkatársa, "falujáró riporter, kulturális szerkesztő, a gyerekolvasók, a fiatal tehetségek istápolója. Maradt Hazanéző, ha kellett, óvta a Flasztert, a Súrlott Grádicsot, bókolt a Múzsának". A nyugdíjas évek sem hoztak számára pihenést, az utóbbi öt esztendőben több kötete jelent meg, amelyek abban is megerősítik az olvasót, hogy "humor nélkül lehet élni, de nem érdemes". A laudáció végén Kilyén Ilka színművésznő az ünnepelt Mézvirágillat című alkotását olvasta fel. Ezt követően Ritziu Ilka Krisztina egy kalotaszegi balladát énekelt el, majd a Kántor-tanítóképző Főiskola kórusa lépett közönség elé. Az együttlét utolsó perceiben a kórus és a hallgatóság közösen énekelte a Szózatot. Nagy Székely Ildikó Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-7
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
